:((

Elmúlt  a délelőtt meleg, gurgulázva nevető mosolya. A fűszálak már nem sugdosnak szép szavakat, csak fogják a szuszogó föld kezét, gubbasztva várják a holnapot. Fejüket forgatva nézelődnek a fák. 

Magamra maradtam a hűvös csenddel, puha lábak pihennek mindenfelé. A gondolataim máglyára küldik az életem, égő billogként folyik a könny, arcom most a valóság. 

Két éve néztem ahogy a halál kiült az arcára, néztem a mosolyát mikor meglátott, mert anyámat képzelte belém, és én hagytam, had higgye eljött érte, hogy ne magányban menjen el. 

Leszakadtak a polcok a lelkemben, érzés, hit és vágy egy halomban előttem. 

Csak szebb holnap néz rám vádlón, toporzékol, akár egy gyermek, hogy tegyek rendet, gyógyítsam be a sebeit, mit a makacsság ejtett vézna testén. 

Kezembe veszem apró kezét, - ha megszorítanám recsegve törne csontja, útálkozva rúgna belém biztosan- és rá csókot lehelek, puszit mi gyógyít- mert így tartják a gyerekek- letörlöm könnyét, és a sarokba ültetem, a tulipános padra, és csendre intem. 

Hallgass gyermek, ne szólj, mert a felnőttek beszélnek helyetted. 

Leülök, a polcokat nézem, félresöpröm a szemetet.

 Ez kell, ez nem, -így megy ez,- míg csak egyetlen kép nem marad, apám utolsó mosolya, a szemében izzó könnyek meséje, hogy elmegyek és te itt maradsz magányodba zárva örökre. 

Néha elfogy a szó, a locsi- fecsi gyermek az ágy alá bújt ijedten, mert féli a sárkányt, ki itt dübörög bennem. 

Ő még nem tudja, hogy az anyák és az apák elmennek, és ő is sárkány lesz egyszer. Hatalmas, fenséges, magányos csoda, kit mutogatnak majd, mondják nézzétek nézzétek, milyen fura, és nem látják a kalapácsot a kezemben. 

Ma két éve, hogy elment az én drága drága apukám....