hagyma, krumpli, Zokni...

  

Fura nap. 

Úgy érzem a háborgó kis lelkem nyugodt. 

Nem érzem szükségét a sebek nyalogatásának, nem érzek kényszert kardba dőlni, sőt arra sem, hogy savat köpjek, vagy felbüfögjem a megrágott csontokat. 

Lerágott csontokból áll az életem. 

De most nem.

 Most jó csak úgy lenni, és élvezi a reggelt, a kutyasétáltatást, a beszélgetéseket a semmiről, amik gyakran a mindent jelenti, ülni és hallgatni a szuszogó, néha csöpögő csendet. 

Jó, csak úgy lenni. 

Megszoktam a magányt. A család örökké távol, csak este vagyunk együtt alig alig időkre. 

A pót család meg egész nap szuszog, rág, pöffeszkedik. 

Élvezettel nézem ahogy belegabalyodnak a percekbe. 

Ahogy látszik Zokninak is identitás zavarai vannak. 

Talán, igaz nem tudatosan, de róla mintázom a macsekjaimat??? :)))  

Bogyó a nagy óriás a beképzelt, imádni való arcával, jön megy, és megengedi, hogy megsimogasd és kényeztesd, csak azért, hogy dorombolva széthulljon a kezedben. 

No és Lunám, a szürkeség, akit ezüstös fény ragyog be és rőtvörös kedvesség. 

Ebbe csöpp kis állatba akkora szív, annyi kedvesség szorult, hogy mikor a kezembe hajtja a kis kugli fejét, úgy érzem az egész világot átölelem általa, és sírni szeretnék. 

Szotyai a nagy lakli lány, aki soha de soha nem nő fel és egész nap azt kiabálja a világnak, hogy "hé, itt vagyok, élek szeressetek!" de lehet, hogy csak azt, hogy labda labda labda, dobjad dobjad dobjad, vagy kaja kaja kaja. 

Mindegy azt kiabálja nekem, hogy szeretlek és szeress! 

Nekik oly egyszerű minden, mint a faék. Mégis tökéletes. Mint ez a mai délelőtt :)