pillangó memoár - anyukám emlékére

Gyere... Bújj ide mellém, a paplan melege megóv minket.
Fekszünk egymással szemben, arcunk a párnán pihen. Fogod a kezem.
Ahogy régen? Látod... Nem emlékszem...
Most nyugodt az arcod, szép és hideg.
Szegénykém, majd én átmelegítelek.
Akarod, ugye akarod..., hogy itt maradj velem?
Beszélgetünk? Tudod, csendesen, míg alszanak a gyerekek.
Én kérdezek, te felelj nekem. Ugye, megteszed?
Oldozz fel...
"Mire emlékszel szívesen?"
Na, ez nem ér! Úgy volt, hogy én kérdezek!

A templom hajnali csendjére, a borzongásra, mikor a hűssárga falakat érintem.
...és a félelemre, hogy valaki mindig figyel.
Az ablakok színes történeteire.
...a festett fájdalomra, mi kizárta a fényt, a meleget.
Arra, hogy volt egy ember, egy bűntelen, meghalt értem, bár nem is ismert.
s, arra, én vágytam, hogy szolgáljam,
...míg azt mondták, nem lehet, hisz nem vagyok bűntelen.
A hajnali szerepekre a misék megrendezett felvonásaiban,
...szalmakosárba gyűjtöttem a csörgő, ropogó megváltást.
Suttogtam örömöm, hogy a Holdon törpék élnek, sárkányok óvják a Földet
...de a márványpadlónak és a kopott fapadoknak nem álmodtam fület.
A gyóntatószék néma szájára, hogy feloldozást nyerhetek.
...a rettegésre, megtudják szörnyű bűnömet:
fillért, meg forintot csentem cukorkára, mikor a közértbe sörért küldtek.

Erre emlékszem. Látod? Mennyi bűn nyomja a lelkemet?
Látod, a gyarlóságom, mégis simogat kezed, mondd el, mondd el, mért teszed?
"Jaj, hát nem bűn az, ha a hited elveszett."

Lassan átmelegszik a kezed. Az arcod még oly merev!
Nem jó itt velem? Elmész? Kérlek, ne menj, maradj még! Maradj velem!
Mesélj! Most mesélj nekem!
Úgy, mint régen? Megint nem emlékszem...
Csak mozzanatokban, felvillanó képekben érezlek.
Ennyi maradt belőled?
"De hát mit akarsz még?"
Nem ettél az első főzömből!
"A tojást mikor felütötted, a tál mellé folyt a fehérje, a hús kemény és rágós volt, akár a bakancs talpa, a bundája meg kokszos."
...de hát csak nyolc éves voltam! Nem mertem elmondani, féltem, hogy haragszol majd rám...
"Apád mesélte másnap. Azt is elmondta, hogy együtt festettétek ki a szobákat a húgoddal,
és büszkén jelentetted ki, szobafestő leszel..."
...de.
"Segítettél meggyógyulni."

Már a karod is meleg. Bújj közelebb!
Ha azt mondom, szeretlek, elhiszed? Mért nem mondtad nekem soha?
"Soha?"
Igaz! Egyszer mondtad, ott abban az ágyban fekve...
"Mégis elég, nem igaz?"
Nem tudom, hiányoznak a szavaid. Az érintésed.
Tudod, mi hiányzik a legjobban? Amikor éjszakánként a lábszáram simogattad.
Fájt, sírtam. Ugye nem tudtál vele mit kezdeni? Mégis meggyógyítottál.
Gyakran botlom ezekbe a képekbe, ilyenkor akarom, hogy fájjon...
De Te, nem jössz el.

"Azt mondtad, kérdezel!"
Jaj, tényleg! Neked mi hiányzik a legjobban?

"A pillangók."
Tessék?
"A pillangók, a bennem élő pillangók.
Párizs ősze adta nekem őket. Ott voltam igazán boldog. A férfival, akit szerettem.
Sétáltunk, kart karba öltve, az utcán hömpölygött a harmonikaszó...
Először a gyomromban verdestek, ezer színt teremtve bennem.
Te nem érezted még?"

Nekem is vannak pillangóim... és, talán mindenkiben élnek.
Pillangószárnyak suhogása óvja a perceket... a perceimet.
Ez az életem? Mért nem mondtad el nekem?
Benned már nem élnek, ugye ott a csendben elhallgattak ők is?
"Már benned élnek, te hordozod őket"
Igen, az emlékeimben. Vigyázok rájuk, ígérem.
Vigyázok rád, így én óvlak már?

Sokáig beszélgettünk azon a hajnalon. Hol nevetve, hol sírva meséltünk egymásnak.
A pillanatokról, melyek ott ragyogtak a verdeső lepkeszárnyakban.
Boldog voltam újra.
Az átmelegedő testéhez bújva elnyomott az álom. Mikor felébredtem már nem volt sehol.
Saját magam öleltem. Bámultam a csendbe.
Ekkor felragyogott egy pillangó. Molyhoslila szárnya csillogott.
Az utolsó emlékem róla...
A fehér márványlapokat néztem - akár a templom köve is lehetne

- Ott feküdt. Megszürkült lábak közt, középen. Akár egy mesebeli hercegnő...

- meghalt, szeretett - Meztelen testén műanyagtakaró - nemrég az én paplanom alatt pihent - és álmodott.
Talán Párizsban járt. A pillangói megelevenedtek a gyomromban.
Szerettem volna búsősz szemébe nézni. De ő csak álmodott.
S míg kezek rángattak el, a halottas kamra ajtajából, könnyekkel írtam a szárnyakra:
Kelj fel, Anyám, mert megfázol!